MÉG KORÁBBIAK…

Törvényt szeg az önkormányzat (1999)
„Egyelőre csak a szülők idegesek: nem tudják, hova írassák be gyermekeiket. A normál iskolák – az esetek többségében: érthetően – nem vállalják őket. A Nyíri Úti Általános Iskola autista tagozata viszont az említett helyhiány, és nem utolsósorban az új csoport indításához szükséges pedagóguslétszám városházi engedélyezése nélkül ugyancsak elutasítani kényszerül a jelentkezőket. Vagyis előreláthatólag szeptemberben ismét törvényt szeg az önkormányzat, amennyiben nem gondoskodik időben a tanköteles autista gyerekek jogszabály által előírt módon történő beiskolázásáról. Ahogyan tavaly ősszel is történt: az „esőemberkék” egy részének csak novemberben kezdődhetett el a tanév. Kapkodva, felkészületlenül.”
.
Koncert az autistákért (1999)

„A rendezvény célja – a zeneértők számára minden bizonnyal páratlan művészi élmény befogadásán túl –, hogy az értékesített jegyekből és a szponzorok adományaiból származó bevétellel elősegítsék illetve lehetővé tegyék a Kecskeméten és környékén élő autista gyerekek mozgáskorrekciós nevelését és nyári táboroztatását. ”
.
Mi lesz veletek, (eső)emberkék (1999)
„Ez a tudat nyomasztja leginkább az autista gyermekek szüleit is.
Mi lesz gyermekeikkel, ha ők már nem lesznek?”

.
Köszönik a segítséget az autisták (1998)

„Legyünk büszkék, hogy ez a tizenkilenc, ritka fogyatékosságban szenvedő gyermek – akik közül a legifjabb hat, a legidősebb pedig tizenöt éves – ennyi kecskeméti polgárban felélesztette a civil kurázsit.”
.
Tizenkét szék (1998)
„A hosszas vajúdás után született önkormányzati döntés szerint a Lechner Ödön utca 1. szám alatt – a Konzumbank valamikori helyén – nyertek átmeneti elhelyezést a kecskeméti autista gyerekek. Pontosabban három városbeli tanulócsoportjukból kettő. Tizenkét fogyatékos kisgyerek, s a hozzájuk tartozó tizenkét felnőtt: pedagógusok, gyermekfelügyelők. Hatszázezer forintot kaptak a helyiségek berendezésére, felszerelésére, eszközvásárlásra, játékokra. A pénz azonban a szükséges holmik beszerzésének talán a felére ha elegendő. S amíg nincs mire ülni, mibe pakolni – és mit bepakolni –, nem kezdődhet meg a tanítás. A katonatelepi Fagépszer ugyan anyagárért elvállalta több iskolabútor elkészítését, de még így is sok minden hiányzik.
Például tizenkét szék az ebédlőbe, hogy – váltott műszakban – le tudjanak az asztal köré ülni a gyerekek és tanáraik. Ha majd lesz asztal.”
.
A Taigetosztól a toleranciáig (1998)

„Valahogy úgy vagyunk mostanában a toleranciával – a másság elfogadásával –, mint annak idején a békeharccal. Tüntettünk a vietnámi háború ellen, felháborított bennünket, hogy Amerikában verik a négereket, de – legtöbben – süketek és vakok voltunk arra, ami a közvetlen környezetünkben történt.

A tolerancia hirdetése a rendszerváltás táján kezdett divatba jönni nálunk. (Naná, amíg egyenlőek voltunk, ez nem is lehetett téma!) A cigánykérdést például frappánsan megoldottuk azzal, hogy elkezdtük romázni a fáraók népét, s törvénnyel tiltottuk meg, hogy a rendőrségi körözésekben a bűnözők bőrszínét is megemlítsék, hacsak nem albínók az illetők. Aztán hála a szintén megtoleránsodott tévéadóknak, lassan hetente könnyezhetjük meg szimpatikus meleg fiúk AIDS-be torkolló szerelmét, gyűjthetünk újabb és újabb adományokat az ország messze tájain nélkülöző fogyatékosoknak, állami gondozottaknak.

Csak a szomszédunkba ne akarjanak költözni az ilyenek.

Mert akkor petíciót nyújtunk be, kihívjuk a tévét, transzparensekkel vonulunk föl-alá, hogy hát ezt azért már mégse!

A másság közvetlen megtapasztalásától való elzárkózás évezredes előítéletekből táplálkozik. Gondoljunk csak akár a silánynak ítélt csecsemők sorsát beteljesítő Taigetoszra. Ezt mára ugyan kissé meghaladta a civilizált gyakorlat, de ma is épp ily kegyetlenséggel taszítjuk el magunktól a saját lábukon megállni nem tudókat vagy a miénktől különböző utakat járókat, ha zavarni merészelik köreinket.

És tesszük mindezt egészen addig, míg egy szép napon kínossá nem válik számunkra, hogy a nyilvánosság most már minket bélyegez meg, méghozzá – ki hallott már ilyet?! – állítólagos intoleranciánk miatt. Rajtunk köszörüli a nyelvét ország-világ, amiért meg akarjuk védeni ezektől a tulajdonunkat, a nyugalmunkat. Könnyű nekik! Nem az ő szomszédjukba akarnak beköltözni a civakodó cigányok, kifordult személyiségű elmebetegek, homokosok és a többi, és a többi…MÁS!

Rákényszerít bennünket a közvélemény, hogy – ha fogcsikorgatva is – legalább toleránsnak tűnően viselkedjünk. Ez a képmutatás azonban, lényegét tekintve, alig valamivel jobb a nyílt zsidózásnál (buzizásnál, kreténezésnél, cigányozásnál stb.).

Ami igazán ér valamit, az csakis az, ha közel engedjük magunkhoz őket, a számunkra másokat, s hagyjuk, hogy megismertessék magukat velünk.”