A találkozót az a gondolat hívta életre, hogy mindhárom dél-alföldi megyeszékhely olyan helyi eredményekkel – de más-más megoldásokkal – büszkélkedhet az autistákról való gondoskodás terén, amely követhető példaként szolgálhat a többiek számára is.
Békéscsaba az idejekorán elkezdett és következetesen végigvitt, állami/önkormányzati feladatok kiegészítéséül funkcionáló, jól szervezett intézményes nappali ellátás modellje, az AUT-PONT Alapítvány segítő szolgáltatásai révén.
Szeged a hegyeket megmozgatni kész elszánt megoldáskeresésé, amellyel a civil erőből elért friss vívmányokat – a GEMMA Fejlesztő Nevelés-oktatást Végző Iskola működését – megtartani és továbbfejleszteni kívánja.
Kecskemét a felnőtt autisták ellátásának útkeresésében keresi az állami/önkormányzati lehetőségeken belüli jogszerű megoldásokat. Mivel itt – immár több mint két évtizedes úttörőmunka árán – az iskolai oktatás, fejlesztés (bár sok tekintetben méltatlan körülmények között) magas pedagógiai színvonalon megoldott, a vendéglátók elsősorban ennek gyakorlati mozzanatait, átültethető fogásait osztották meg az érdeklődőkkel. A szakmai bemutatókat a kecskeméti EGYMI Autizmus Centrumának munkatársai prezentálták.
A bográcsos paprikáskrumpli-ebéd után – a verőfényes októberi nyár kihívásának engedve – szabadtéren folytatódott a program, „Mindenkinek van egy története” jelszóval. Amelynek során persze kiderült: mindenkinek van több is, ami megosztásra érdemes…
Ám ami talán a legmélyebb nyomot hagyta mindannyiunkban: egyik szülőtársunk önironikus, patikapontos listája arról, hogy miért tragédia számára az, hogy autista gyermeke van, és – ugyenezen lista alapján – miért gondolja mindezt életre szóló adománynak. Ami újra arra ébresztett sokunkat (akik épp nem küzdenek akut problémákkal), hogy nem kis részben rajtunk – választott értékrendünkön – is múlik, hogyan éljük meg, ami részünkre adatott.
Mindez, természetesen, nem jelent megoldást gyermekeink jövőjére. Azért sajnos – bár a hatályos jogszabályok sehol nem írnak arról, hogy részükre nem járnának ugyanazok a jogok, mint bárki másnak (vagy más fogyatékosoknak) –, változatlanul harcolnunk kell. De erősek csak emelt fővel, önmagunkban és egymás segítségében bízva lehetünk.
Ehhez szolgált – remélhetőleg – egy pici adalékkal a kecskeméti találkozó.